K U T Y Á K R Ó L - K U T Y Á K É R T

KUTYAFAJTÁK? ZSÁKUTCA!

Legjobb barátunkat tesszük tönkre

2020. május 31. - Kutyablogger

Arról van némi vita, hogy a kutyák mikor és miért, hogyan csatlakoztak az emberhez. Az azonban bizonyos, hogy az emberek meglehetősen hamar kezdték a kutyákat céljaiknak megfelelően használni és ennek érdekében szelektíven tenyészteni. A kutyák genomja 99,8 százalékban megegyezik, a fajon belüli páratlan formagazdagság mindössze a gének két ezrelékének köszönhető.

Az őskori-ókori ábrázolások és leletek arról tanúskodnak, hogy bizonyos mérvű – de a maihoz nem hasonlítható – eltérések már akkoriban is voltak. Elég mondjuk a világ egyik legősibb fajtájára, a pekingi palotakutyára és az ókori egyiptomi falfestményeken látható, agárszerű jószágra gondolni.

Az átlagemberek azonban még sokáig a tevékenységük és képességeik alapján választották ki tenyésztésre a megfelelő ebeket, hogy megfelelő pásztor-, vadász- és területvédelmet szolgáló kutyáik legyenek. Persze némely speciális funkciók már ez idő tájt is extrém megjelenést eredményeztek. A rókalyukban, borzbarlangban vitézkedő,  a 16. századi leírásokban már szereplő tacskók például alacsony lábacskáikhoz képest kirívóan hosszú testtel rendelkeztek, ami előnyös volt ugyan a kotorékban, de nagyon fájdalmas derék- és gerincbetegségeket is okozhatott.  

tacsko.jpg

A fajták ma ismert bősége azonban csak a 19. század közepétől alakult ki, amikor is (főként brit területeken) szinte divattá vált a kutyatenyésztés. Ma több mint négyszáz, a Nemzetközi Kutyaszövetség által elismert fajta van, no meg további több tucat, amit (egyelőre) csak nemzeti szövetségek tartanak nyilván.

A kutyatenyésztés ilyetén elharapózása egyfelől kápráztató változatosságot hozott a picurka törpéktől (csivava, shi-tzu, bichonok, stb.) a hatalmas óriásokig (dog, ír farkas, stb.), a kínai kopasztól a sztárfodrászok szívét is megdobogtató perzsa agárig, a lusta ölebecskéktől az energikus atlétákig, a hegyvidéki bajnokoktól (bernáthegyi) a vízi specialistákig (spániel, újfundlandi, stb.).

Másfelől azonban súlyos gondokat is szült, hiszen egy-egy új fajta létrehozása mindig korlátozott számú egyed beltenyésztésével történt-történik. A szélsőséges alkati elvárások komoly egészségügyi problémák forrásai. Csak két példa:
1.) A rövid, nyomott orrú fajták (mopsz, angol és francia bulldog, pekingi, shi-tzu) gyakran szenvednek elégtelen légzésük miatt, ami nemcsak erős szuszogást és horkolást eredményez, de akadályozza őket a játékban, kergetőzésben, de akár még a sétában is, így idő előtti halálukhoz is  vezethet.
2.) Ennél is gyakoribb az ún. diszplázia, amely számtalan fajtánál nagyon elterjedt (német juhász, bernáthegyi, rottweiler, nápolyi és bullmasztiff, újfundlandi, kaukázusi juhász, golden retriever, belga juhász, ír szetter, boxer, angol és francia bulldog, csau-csau, mopsz, az uszkár, a cocker spániel, puli, pumi stb.) A felsorolásból látszik, hogy bár főleg a közepes és nagytestű kutyák szenvedhetnek ettől az öröklődő ízületi rendellenességtől, de a kisebbek körében is gyakori. A panaszok már viszonylag fiatal állatoknál is jelentkezhetnek, megnehezítve és idővel ellehetetlenítve a normális mozgást.
Személyes tapasztalat: collie kutyámon 3-4 évesen vettem először észre, hogy óvatosabban mozog. A röntgen kimutatta, hogy csípőízületi diszpláziája van. Azonnal gyógyszerezni kezdtük, de igazán jól már soha nem lett, csak a fájdalmát tudtuk úgy-ahogy  megszüntetni. Az utolsó időkben már csak segítséggel tudott felállni, hogy aztán elballagjon pisilni-kakilni. A szteroid-injekciók sem segítettek: el kellett engedni, holott életének még negyede előtte állhatott volna.

003_csopi.jpg

A fajtatiszta tenyésztés kevésbé látványos, de legalább ennyire súlyos  következményekkel is járhat. Megint csak példa: a rendkívül népszerű dalmata jellegzetes, foltos bundája (más források szerint esetleges kék szeme) egy adott génnek köszönhető, amely gén egyúttal hajlamosítja a fajtát a süketségre. Márpedig a kutyáknak – az ember fogalmaival leírhatatlan – szaglása az elsődleges érzékszerve, de a hallása rögtön ezután következik: olyan hangokat is érzékel, amit mi egyáltalán nem hallunk, ráadásul ezeket a hangokat térben is tökéletesen el tudja helyezni, hiszen a fülét a legtöbb fajta 180 fokban képes elforgatni.

Más fajtáknál egy adott gén nagy arányban okoz vakságot, vakon születést. Megint más fajtáknál esélyes, hogy a kutyus előbb-utóbb epilepsziás lesz. Egyes fajtáknál az egyedek nagy arányban szenvednek étel- vagy bőrallergiától.

A helyzet súlyosságát fokozza, hogy egész iparág épült a kutyatenyésztésre (a tartásra is, de most nem ez a téma). Területi, országos, regionális, nemzetközi és világkiállítások, bírók, kozmetika, kiállítási tréning, egyebek. A tét pedig óriási: egy rangos nemzetközi kiállításon elért helyezés, pláne fajtagyőzelem, netán egy „best in show” nagyságrenddel növelheti meg egy kutya értékét és a fedeztetésért beszedhető díjat.

Persze az odavezető út is költséges és fárasztó: kisebb, felhozó jellegű versenyek, utazások, ápoló és kozmetikai szerek, „frizura”, ringdresszura, jó kapcsolatok kiépítése és ápolása, menedzselés, háttéralkuk, stb. Hát persze, hogy a sikert kamatoztatni is akarják. A fajtatiszta kölykök árát az is jelentősen megnöveli, ha a tenyésztő tisztességes, elkötelezett és a szó igazi értelmében – tenyésztő, aki például a tenyészállatait csak (pl. diszplázia, genetikai) szűrések után pároztatja, csökkentve ily módon az (esetleg rejtett) betegségek örökítését.

Ebben a szubkultúrában sajnos még a tisztességes, kutyák iránt elkötelezett tenyésztők is követik (mert érdekeik miatt követniük kell) a kutyák egészsége helyett valamiféle szakmai öncélt szolgáló trendeket. Elég, ha egy pillantást vetünk a két alábbi képre, amelyek párba állítják a 80-100 évvel ezelőtt és a manapság kötelező fajtastandardokat: szerencsétlen németjuhász hátsó lábai már meredek hegyesszöget zárnak be a talajjal, ami drasztikusan növeli a fajtára amúgy is jellemző ízületi problémákat; a basset pedig durván elnehezült régi önmagához képest, súlyos gerincbetegségek okát teremtve meg.

hogyan-valtoztak-kutyafajtak.jpg

basset.jpg

Mindezek után nyugodtan leszögezhetjük, hogy a kutyatenyésztés irányvonala, módja, gyakorlata kifejezetten káros "legjobb barátunk" számára. Kutyusaink mondhatnák, hogy akinek ilyen barátai vannak, nincs szüksége ellenségekre!

Ráadásul vannak a "fajtanemesítőknél" sokkal rosszabbak is, a lelkiismeretesnek legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szaporítók, akik nem viszik kiállításokra a kutyáikat, nem szűrik az örökletes betegségeket, jószerivel nem tekintik tenyész-szukáikat másnak, mint kölyökgyártó biorobotnak: nem foglalkoznak vagy játszanak velük, nem ápolják őket, az elválasztás után azonnal pároztatják őket, hogy aztán a testileg teljesen kizsákmányolt kutyusoktól  rövid úton megszabaduljanak. Az itt született kölykök egy része nyugati kisállat-kereskedésekbe kerül, más részét hazai piacokon, internetes hirdetési portálokon értékesítik, akik pedig kölyökként nem találnak gazdit, szőrmeként végzik, mondjuk egy olasz szűcsmester keze alatt.

A szaporítókra általában az is jellemző, hogy nem egy fajtával foglalkoznak, hanem akár öt-hat – divatos, éppen nagyon keresett – kutyafajtával. Természetesen a futószalagon gyártott kölyköket általában nem látja állatorvos, és még véletlenül sincs törzskönyvük. Igaz: olcsóbbak, mint törzskönyves, szűrt, oltott fajtársaik. Legalábbis elsőre olcsóbbnak tűnnek, de amikor előjönnek a betegségek, az addigra családtaggá vált kutyusra kisebb vagyont lehet költeni.

A helyzet tehát egyáltalán nem rózsás, de persze nem is reménytelen.

Először is minden leendő gazdinak tudomásul kell vennie, hogy milyen állapotok uralkodnak. Ebből pedig az a következtetés adódik, hogy nem kell, nem szabad fajtatiszta kölyköt venni, főleg, hogy a menhelyek dugig vannak keverékekkel. A keverékek – mivel nem beltenyésztés révén jönnek a világra – eleve mentesek a génhibáktól (félreértés ne legyen, ez nem jelenti, hogy életük végéig makkegészségesek maradnak: két, utcáról befogadott tacskókeverékem is rákban halt meg, élete delén).

453dcd6d48289842288b4e3e47c6dd29.png

Sokan azért ódzkodnak a keverékektől, mert nem lehet tudni, hogy mekkorák lesznek vagy milyen jellemvonásokat hoznak az ismeretlen szülőktől. Mindkét kifogás cáfolható, legalább részben: ha nagyon aggódunk a nagyság miatt, akkor ne hat-nyolchetes kölyköt, hanem három-négyhónapos kiskamaszt válasszunk, akin – ha még nem is érte el felnőtt méreteit – már látszik, hogy nagyjából mekkora lesz. Ugyanez vonatkozik a habitusra is: pár hónaposan felismerhető az érdeklődés, a magabiztosság, a játékosság vagy éppen ellenkezőleg a félénk visszahúzódás. Ráadásul a kutya magatartását, szokásait elsősorban a gazdi alakíthatja ki, már ha kedvesen, barátságosan következetes.

Száz szónak is egy a vége: KUTYÁINK EGÉSZSÉGE ÉS JÖVŐJE SZEMPONTJÁBÓL MINDEN IGAZI KUTYABARÁT LEGFŐBB ERKÖLCSI KÖTELESSÉGE, HOGY NE VÁSÁROLJON  FAJTATISZTA KÖLYKÖT SE TENYÉSZTŐTŐL, ÉS VÉGKÉPP NE SZAPORÍTÓTÓL! 

Így talán csak azok foglalkoznának továbbra is kutyatenyésztéssel és -kiképzéssel, akik munkakutyákat adnak a rendvédelemnek és a fogyatékkal élőknek.